1996-ban alakult meg a püspökladányi/karcagi Dying Wish és a 2007 és 2011 közötti négy év pihenőt nem számítva folyamatosan dolgoznak, habár a tempó azért elég rapszodikus. (...) A Dying Wish zenekart a Papp Lajos (gitár/ének) - Papp Sándor (basszusgitár) testvérpár alapította meg és talán nem túlzás kijelenti, hogy szinte ők játszották először Magyarországon a melo-death stílust. Az együttes pályája sosem volt nyílegyenes. A csapat korai időszakát angol nyelvű, klasszikus, göteborgi vonalas dallamos death metal dalok fémjelezték, 2016-ban aztán váltottak és magyarul éneklik a mára már inkább modern metalként definiálható stílusú nótáikat.

Fotó: Farkas Márton

Volt egyszer egy város, Debrecen. Zene-szöveg: Mohos Péter
Előadó: Hangfogó Band

    Írnom kell. Régen írtam. Írnom kell, mert szétfeszít valami óriás! A mélypontban vagyunk. A sötétben tapogatózunk, s minden kapaszkodónk percről percre alakul át. Amikor régóta élsz a házadban, s legyen bár koromsötét, te tudod, tárgyról tárgyra hogyan jutsz el célodig biztonsággal, a fényben sokszor megtett úton, a megszokott út ismerős érzésével.  
    Furcsa Isten csudája zajlik köröttünk! Elindulnál, s már a következő pillanatban nincs ott, amit ujjaid keresnek finoman. Elveszett a biztonság. Nincs lehetőség megtanulni és megszokni egy helyzetet, mert ami előbb nagy volt, az most eltörpülve hever lábaid előtt, amit eddig könnyedén átléptél, magas falként tornyosul előtted, se megkerülni, se átmászni rajta nem tudsz. Az előbb még ezek a barátok, ismerősök vettek körül, s mire pirkad a hajnal, más arcokat rajzol köréd a reggeli fény.... Vajon így készítenek a halálra? Talán erre jó is ez. A világ híd: menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek, modta Jézus Tamás evangéliumában. Igen. Ne telepedjünk rá. Node ez most átmenekülés a hídon,s még a híd is ezerarcú, míg egyik oldalról a másikra átérnél....
 Hol vannak azok az idők, amikor felnőttek generációk egyazon szokásrend, templom, egyazon közösség, egyazon család, iskola, baráti és munkakör ölelésében? Hol vannak a stabil pontok? Remeg, rázkódik minden és recsegve -ropogva dőlnek le világítótornyaink. Jó kis halál-gyakorlat: így sem félni. Ha eddig nem fogadtad meg azon bölcsek tanácsát, akik arra bátorítottak, csinálj mindent mindig másképpen, menj másik úton, ha eddig egyfelé indultál, hogy a halállal barátságot köthess, hát most rákényszerülsz erre a hajmeresztő gyakorlatra! A Föld egyetemes edzőteremmé lett. Mindenkinek elkezdődött a kiképzés. Ez már nem móka. Akarom hinni, hogy a kiképzés valami jóra készít fel, nem háborúra. Felkészít önmagunk valódiságára s önmagunkra ébredésünk gyönyörű órájára. Mert ahhoz is valami olyan kellene, amit eddig kevesen tanultak, bár nem is igen tanítottak... Ez ad erőt ebben a pszichedelikus látomásban. Hogy képes legyek állni  a tükörbenézést. Egy olyan tükörbe, melyben másodpercek töredéke alatt folyik szét, töredezik, vagy alakul ellentettjévé a kép, melynek engem kellene tükröznie. Ki vagyok? Rátalálok ennyi maszk és jelmez és csalóka tükörkép között?
    Hiába élünk ugyanott egy ideje, vándorok lettünk. Az idő vándorai. Alig melengettük meg szívünkben a végre kialakított és vágyott életmódot, most arra eszmélek, egy munkahelyen vagyok, és iskolába járok. Egyikbe, ahol nekem kellene valamit adni magamból, s másikba, ahol nekem adnának. De maholnap már oda se mehetünk, az egyre ismerősebb arcok egy nem létező tükörképben néznek ránk vissza, mint egy álomban, egy olyan álomban, amiből nem hagynak felébredni még.
  Fölnagyítódtak a kapaszkodók. A férjem, szerelmem, aki mellett ébredhettem ma reggel is és tegnap reggel is. A gyerekeim, akikkel tegnapelőtt és tegnap is mesét olvastunk lefekvés előtt. A családom, a barátok, akik időnként belépnek ugyanazon a kopott ajtón. A kert. A Női Kör. A Banda, a sokszor elénekelt dalok. Hát ezért sírtam én ma reggel, amikor édes kis cinegéink ugyanabba a gyerekekkel készített, ósdi madáretetőnkbe visszatértek felcsipkedni az idei első magvakat. Áldott legyen minden ezen az ingatag világon, ami még állandó!!!!! Soha nem voltam még ilyen hálás, hogy legalább kis égi barátaim: a cinkék az ablakomba mégis, mégis visszatértek! (Írta: Láposi Gabriella)

Fotó: Györfi Balázs

Megint kezdődik, csak most minden egyedül.
Lassan újra itt a kijárási tilalom, igaz, még csak éjszakánként, és egyre kevesebb a foglalás a vendégházba, ami pedig hála egy pályázatnak igazán megszépült.
Kinn vigasztalanul esik, az őszi falevelek egymáshoz tapadva várják végleges állapotukat a komposztdombon a kert hátsó részében, a macskák pedig egymáshoz bújva várják a reggelt, amikor újra ehetnek. Néha olyan jó lenne megsimogatni őket, de nem engedik. Nincsenek megszelídítve.
Hiányzik Lezi kedves tekintete a kutyaházból, ilyenkor arra gondolok, hogy biztosan jól érzi magát odafönn.
S igen, nemcsak a kutyaház, de üres lett a nagyház, Árminék még a nyár elején, Milla a nyár közepén ment el, és üres lett a kisház is, Léda és Dani utolsó otthona a házban. Amikor ők is elköltöztek, nem is olyan régen, napokig nem bírok bemenni a házba, amit majd rendbe kellene hozni. Ki szeretném sírni magam, de mindig jön valaki, úgy nem lehet sírni, egy jó síráshoz is önfeledtség kell, mint egy jó nevetéshez. .
Itt marad az illatuk, az öblítővel vegyült kutyaszag, merthogy lett nekik egy kisvizslájuk.
De nem is ez fáj a legjobban, sokkal inkább a kert, és a benne hagyott fonott fotel, és a függőágy, hogy tud fájni egy kinn feledett tárgy, ahová, amikor covidosak voltak, és karanténben éltek hetekig, levegőzni jártak. Léda a függőágyba, Dani a kerti fotelbe. Aztán fordítva. Léda ilyenkor felugrik, és Zelmával, a kisvizslával kergetőzik a fűvön.
Zelma nevet, nem tudja, mi az hogy covid, csak azt érzékeli, hogy sokkal többet játszanak vele a gazdái. Léda gyorsan kifullad, nincs még jól. Távolról figyelem őket, maszkban mindenki, ha mondani szeretnénk valamit egymásnak, kiabálunk.
A polgármester tajtékzik, hogy én miért nem vagyok karanténban, s nem érti, hogy külön háztartásban, külön házban lakunk, és én nem vagyok beteg. (Ők az első betegek a faluban.)
Ettől, hogy nem érti, végtelenül szomorú leszek, és idegennek érzem magam a helyen, amit megszerettem. Olyannyira, hogy elmenni szeretnék.
Aztán Léda meggyógyul, és Dani is meggyógyul, és pakolni kezdenek, visszaköltöznek Budapestre, és egy korszak véget ér.
És amikor véget ér valami, elkezdődik az új. Mivel pontosan tudom, és érzem, hogy Isten szeret engem, és nem vagyok egyedül, minden szomorúság ellenére bizsergető jó érzéssel kelek fel mindennap, hiszen a remény édes illatát szívom be reggel a fénnyel.(Írta: Konkoly Edit, http://elnijohaz.hu/)

Emlékezni hívnak 2020. november 8-án, vasárnap 9:30-ra a bárándi református templomba, ahol a Don-kanyarban hősi halált halt magyar honvédek előtt tisztelegnek. A megemlkezést követően koszorút helyeznek el az I. és a II. viláháborús emlékműveknél. 

Fotó: Turi Gábor